Ki kéne mennem!

Ki kéne mennem!

Ködös, hideg nap volt. Az ablakokon kirajzolódott a legszebb jégvirág, a járókelők arca homályosan látszott az ablakon át a jégvirágtól.
- ki kéne mennem – mondta egy Úr, majd morogva újságjára nézett és olvasta a híreket.
Nem telt el sok idő, ránézett az órájára, majd ismét kinézett az ablakon:
- ki kéne már lassan mennem. – mondta, majd szemöldökét ráncolva ismét tekintetét az újságra szegezte.
- hogy földrengés rázta meg újra Japánt? – kérdezte magába, tette hozzá: - de nekem ki kéne mennem már.

Egy fiatal úr lépett oda hozzá, aki meghallotta, hogy magában morog:
- Uram, minden tisztelettel, engedje meg, hogy megkérdezzem… Akaratlanul is hallottam, hogy már harmadjára mondja, hogy kikéne menjen. Hát miért nem megy ki?  - kérdezte, majd mély tekintettel figyelte az idős urat, várva a válaszát.
- Áh, fiam. Kicsi vagy te ehhez, hogy megértsd. – felelte morogva, majd mellé tette: - ki kéne már mennem, fiam…
A fiatal úr csak nézett értetlenül. Azt sem tudta eldönteni, hogy erre most mit kéne mondjon. Majd kérdését mégis csak feltette az öreg úrnak: - Kíváncsivá tett Uram. Tegyen próbára, hogy megértsem, hogy ha ki kéne menjen, miért nem megy ki?
Az öreg úr csak nézett szomorúan a fiatal úrra, majd hirtelen mindketten hangot hallottak:
- István bácsi, a kávéja! – szólította meg az öreg urat a pincérnő.
- Köszönöm, aranyom. Majd mosolyogva rátekintett a kávéjára és visszanézett a fiatal úrra és ezt mondta: - fiam, fiam. A madaraknak azért jó, mert mindenhová repülhetnek, világot láthatnak. Nap mint nap új kalandokba keverednek. Izgalmas az életük. Felrepülnek a legnagyobb magaslatokra. Az oroszlánok járják a vadont a zsákmányért. Megkapják, gyermeküknek viszik. És én, fiam, mit teszek? Ki kéne mennem végre. – fejezte be mondandóját az öreg István bácsi.
- Hát még mindig nem értem, Uram. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Hát miért nem megy ki? – kérdezte az ifjú kicsit csöndesen, de mégis ingerülten.
- Fiam, fiam. A víz egy része folyik, bejárja a világ folyómedreinek útját. Átfolyik városokon, átfolyik falvakon, de néhány helyen a víz egyhelyben van.  És én, fiam? Mit teszek? – kérdezte az öreg úr, majd hozzá tette: - ki kéne mennem most már.
Az ifjú már teljesen ingerült lett, mert nem értette a bácsit, majd megfogta a kabátját és elhagyta a kávézót.
Az öreg úr csak nézett némán, felvette az újságját és mormogta: - az ifjú elhagyta a kávézót. Na és én mit teszek? Mit teszek? Semmit. Ki kéne mennem végre. – mondta az öreg úr.
Eltelt ezután vagy fél óra, az öreg úr elvitte kávésbögréjét a pulthoz, majd kért egy papírt és egy tollat. A papírra írt egy üzenetet, majd visszaadta a tollat a pincérnőnek.
Távozása előtt arra az asztalra tett egy papírfecnit, ahol korábban ült, majd távozott a kávézóból.
A kávézóba sok ember megfordult, de ahhoz az asztalhoz nem ült senki, mert azt hitték, hogy foglalt.
Másnap reggel megjelent az ifjú a kávézóba, az öreg István bácsit sehol sem látta,
de egyből beazonosította, hogy a bácsi melyik helyen ült.
Oda ment az asztalhoz és feltűnt neki a papírfecni. Kezébe vette és kihajtogatta, hogy elolvashassa azt, ami rá volt írva.
Az üzenetben ez állt: Fiam, fiam. A macskák csúnyán nyávognak, ha párzanak. A kutyák örülnek, ha liheghetnek. A madarak éneklik a tájnak a meséit, ahol jártak és ahol járnak.
És én mit teszek fiam? Hát kimentem. Szeretettel: István.

Az ifjú még mindig nem értette, hogy miről is volt szó, hogy miről szólt az üzenet.
Leült az asztalhoz és előkapott egy újságot, majd mormogta magában: Áh, kikéne már mennem.